AMIT GYEREKKÉNT MEGTANULUNK, AZT FELNŐTTKÉNT IS VIHETJÜK TOVÁBB

Életközépi krízis. Sokan azt hiszik, hogy ez csak egy rossz időszak. Hogy majd elmúlik. Hogy elég lesz egy nyaralás, egy új munkahely, egy új kapcsolat.

De ebben az életszakaszban minden megváltozik. Már nem tudjuk a 20-as éveink ifjú lendületi erejét használni, valami másra van szükség, valami más “is” okoz számunkra galibát az életben.

Az okok sokszor a gyerekkorunkban keresendők.

Mi van akkor ha gyerekként bántottak? Mit okoz ez a felnőtt életeden később? Hogyan hat az életedre és erre az időszakra?

A bántalmazás egyik legmélyebb következménye nem feltétlenül maga az esemény, hanem az, ami utána történik bennünk.

Most mégis visszatérek oda, mi zajlik akkor ott az emberben, hogy lásd, hogyan hat ez a jelenedre később, legyél bármilyen korú.

Amikor bántanak, minden résztvevő érzékel egyfajta zavart. De mivel az esemény megtörténte egy látszólagos megoldást nyújt abban a pillanatban mindenki számára, így ha nem is tudatosan, tudattalanul azt gondolják az érintettek, hogy ez így van jól.

Így kellett lennie.

De ott van a gyerek, aki szenved és szégyelli magát, de mivel a körülötte lévő szereplők passzivitást mutatnak, legyűri magában a feszültséget, magába zárja fájdalmát. Erős bűntudatot él át, és később büntetni fogja magát a történtek miatt. És a későbbi élete során is. És közben nem tudja mi a baj. Hisz nem kapcsoljuk össze azzal amit átéltünk. 

A szülőtársak összefogása fontos, de jelen esetben kártékony. Hisz a gyerek nem fordulhat “senkihez”. A szülőtárs érzékelheti, hogy itt azért valami nincs rendben, hisz az igazi érzései megmutatkozhatnak, de mégis hallgat. Így válik ő is társtettesség áldozatává? Mert valahol egy ilyen történetben mindenki a három szerepet játszhat. Áldozat, tettes és megmentő.

Ez az a három hitrendszer amit elsőként feltárunk egy folyamatban. Mert az egész élet rendszerben ez a 3 működés ami megnyomorítja az életünket. Ez az amit abba kell hagyni. De erről majd egy másik írásban.

AZ ÉBREDÉS PILLANATA

A napok, hetek, hónapok és az évek pedig így telnek el. Nincs változás, egy mély fájdalmas álomba merül a gyerek, majd ifjú és felnőtté váló ember. Majd ideér, a 30-as, 40-es éveibe. Miközben a lelke mélyén tudja, hogy van egy másfajta élet is amit élhetne. Az a pici gyerek nem tudja ott belül, hogy lehetne ez másképp is.

De mindenkit visz egy program. A szülők is. Hiába szeretnék a legjobbat, tévesen bolyongtak ők is, ha érezték, ha nem hogy mit tesznek ezzel. 

A történet hőse másképp szeretne élni, szeretné kibontakoztatni az életében azt amiért ide született a földre. Igazi tiszta szívből megélt párkapcsolat, boldog családi létezést, és felfedezni megélni, kibontakoztatni azt a hivatást amiben a legtöbbet ad a világnak és ezzel önmagának is. Jól érezni magát a munkahelyén. Nem abban küzdeni, hogy “nem elég jó” “nem értékeli a munkáját” …stb.

Az ébredés pillanata mindig az, amikor ott van az ellentmondás. Ez a kulcs. 

És ezt csakis a jelenlétben vagyunk képesek felismerni. Ehhez szükségesek apró gyakorlatok, egy folyamat, hogy megismerd azt kivé lettél az életed során. Hisz az a kisgyerek aki voltál folyton folyvást épített egy hitrendszert, ami akkor védett, de most gátol téged, hogy az legyél aki lehetnél.

VAN BÁTORSÁGOD ELINDULNI?

Van erőnk megállni, amikor csendben újra feljön az ami igaz számunkra?
Van erőnk belehallgatni zűrzavaros gondolataink viharában?
Ki tudunk lépni a “tények” (a szüleink által felépített hitrendszer) zárt logikai rendszeréből?
Felkészültünk a megállásra és irányváltásra?
Van bátorságunk kilépni a dermedtségből?
Van bátorságunk kiállni magunkért?

Tarts velem! 

AZ ERŐ, AMITŐL FÉLÜNK

Furcsán hangzik, de tapasztalatom szerint a legtöbben nem attól félnek, hogy gyengék. Attól félnek, hogy erősek.

Mert ha erősek vagyunk, akkor felelősségünk is van. Ha használjuk a képességeinket, akkor már nem lehet mentség, hogy "nem tudtam", "nem volt időm", "nem voltam elég".

Megtörtént már veled, hogy az agyad azt mondta: ne csináld. De valami mélyebb, testből jövő tudás mégis más irányba húzott? És aztán kiderült, hogy jól döntöttél?

Ez nem véletlen. A test intelligensebb az agynál. Az agy azt tudja, amit ismer. A test azt is tudja, amit az agy nem.

STRESSZ: HASZNÁLOD VAGY HASZNÁL TÉGED?

A stressz erre az egyik legjobb példa.

Vagy te használod és cselekvésre fordítod. Vagy ő használ téged és elindul egy folyamat, aminek a végén valamilyen veszteség, betegség vagy trauma fogja kikényszeríteni belőled azt, ami amúgy is ott volt.

Minden képességünk addig "kitol" velünk, amíg nem vesszük kezünkbe. Az élet eseményeinek nem elszenvedői, hanem teremtői vagyunk. Ez egyszerre a legnehezebb és a legfelszabadítóbb felismerés, amivel szembe lehet nézni.

A FÉLELEM MINT ÖNPUSZTÍTÁS

Amint ez nyilvánvalóvá vált számomra, valami megváltozott bennem.

Félni olyan, mint magamat lassan felőrölni. Napról napra. Döntésről döntésre.

Azt mondom: válasszuk a bátorságot.

Nem azért, mert könnyű. Hanem mert ez az egyetlen irány, amiben van értelem. Ahol a nehézségek is tanítanak, és a fájdalomban is ott van valami, ami előre visz.

Ha a kapcsolatainkra gondolunk, a bátorság milyen más terekbe visz minket? Ha valóban nem félünk, hanem megmutatjuk, kik vagyunk valójában?

A bátorság önszeretet. Mélyen, igazán az.

AZ ÚT ÖNMAGUNKHOZ – A TEST JELZÉSEI

Évek óta figyelem saját magamat és az embereket, akikkel dolgozom.

A test az első, amelyik jelez. Nem a fejünk. Amikor "agyból" hozunk döntéseket, sokszor csak azt ismételjük, amit már ismerünk. A test azonban azt is tudja, amit soha nem tanultunk meg szavakkal.

Egészséges kapcsolatban lenni a testtel nem elsősorban diéta kérdése. Azoknak a döntéseknek a következménye, amelyeket az életünkben meghozunk vagy nem hozunk meg. Számtalan gyógyulást és visszaesést láttam ennek fényében.

ZUHANÁS VAGY FELEMELKEDÉS?

Poláris világban olyan mintha folyton a végletek felé haladnánk. Két véglett között ingázunk. Az egyik végletben ki lassabban ki gyorsabban zuhan bele a fájdalom, a szenvedés, az önmarcangolás bugyraiba.  A másik véglet az öröm, a boldogság, a pillanatnyi eufória hajszolása.

Mindkettő egy fekete lyukhoz hasonlít egyre erősebben húz minket maga felé. Először lassan majd egyre gyorsabban.

Ami mindkettőre igaz, hogy mind illúzió, de a világ amiben élünk, azt akarja azt hidd ez az igazi út. De a valóság ennél jóval több és mélyebb.

Elsőként talán az is elég, hogy felismered, nem akarsz szenvedni tovább.

Legfontosabb kérdés, hogy van-e kiút és ha igen mi lehet az? Lehetséges ez a jól bejáratott ösvényt elhagyni?

A KÉT VÉGLET UGYAN AZ A CSAPDA

Lehetséges. Munkám és az életem során azt vettem észre, hogy sokunk bezáródtunk egy dobozba, nem az elmúlt években, hanem még gyerekkorunkban. Az élet pedig most azt akarná, hogy kijöjjünk onnan. Nőjjünk fel végre. Éljük a saját életünket. “Oké,de hogyan?”

Láthatatlanul a szüleink hitrendszerei működtet minket, még akkor is ha nagyon jól olvasottak vagyunk a témában és már tudjuk ezt. Pont ezért én a lélek és ego rendszerében dolgozva azon munkálkodok az emberekkel a folyamatokban, hogy felfedezzék, mi az az út, ami kivezeti őket a dobozból. Egy olyan mély önismereti utazásra megyünk, aminek segítségével képessé válhatsz a visszafordulásra önmagadhoz. Ez a L.EGO Method. De kit érdekel a módszer neve és a módszer ha én szenvedek? Lehet senkit.

Régen a beavatási szertartások során a törzs felnőtt tagjai mindig arra készítették fel a fiatalokat, hogy félelmeikkel szembenézve, a kiszolgáltatottságot vállalva, új módom találják meg önmagukat. 

De ma már nincsenek beavatási szertartások, így az út szabad választásunkon múlik. Felnövünk egyszer? A test jelez, a lélek jelez, nem hagyja, hogy elnyomd azt ami benned van, de kilépni a hazugság tengeréből nem egyszerű. 

Az agy azt üzeni, megy ez neked egyedül, de a tapasztalat az, hogy együtt sokkal könnyebb. Az ego becsap minket. Ha agyból “gondolkozva” meg tudtad volna oldani a jelenlegi helyzeted már megtetted volna. Ezért új ösvény kell, mert az igazságot ott találod.

VAN KIÚT - DE NEM OTT, AHOL KERESTED

Ahogy kedvenc íróm Neal Donald Walsch is mondta, a szabadság útja az igazság vállalásának az útja:

• Mondj igazat önmagadnak (Ki vagy legmélyebben, az álarcok mögött?)
• Mondj igazat önmagadról másoknak. (Add fel a retusált képet, maszkot, a kifelé irányuló megfelelési kényszereidet.)
• Mondj igazat másokról önmagadnak. (Ne kábítsd magad, és nézz szembe a valósággal: ki az, aki hozzád tartozik és ki az, aki nem?)
• Mondj igazat másoknak önmagukról. (Ne titkold el az érzéseidet a számodra fontos emberek elől, mutasd meg, valójában mit érzel velük kapcsolatban.)
• Mondj igazat mindig, mindenhol, mindenkinek.

Hívlak téged Életutazó Programra! De elsőként egy felfedező beszélgetésre!

A “NORMÁLIS” ÁRA

"A normális valójában csak azt jelenti, hogy elég kicsi vagy ahhoz, hogy senki ne érezze magát kényelmetlenül a jelenlétedben.”

Erdélyi Nikolett

Ez az időszak kimondottan a kicsi én és nagy Én harcáról szól, és tudom sokszor írok róla, de ez egy olyan téma, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hisz ezen áll vagy bukik a cselekvésünk, és ha bukik a cselekvés akkor nincs változás.

EGY DÖNTÉS PILLANATA

Az egyik vasárnapi nap úgy alakult, hogy rájöttem, tudok “csak magamnak” csinálni egy pici szabad időt. Reggel van mindenki alszik, a fiúk az előző éjjel az apukájuk szülinapi bulijában voltak, és mivel anyukám is itt aludt, extra gyorsan villant át az agyamon az ötlet. Most még nem lesz jó idő sokáig, hogy én bringával menjek el az Isten tenyere kilátóhoz. “Menj el most!” Jött a hang! Hisz oda kapcsolódik a lelked víziója. Mindenki alszik még tuti sokáig. Menj!

AMIKOR A MÚLT IS VELED JÖN

Ez a nap és ezek a napok anno 7 éve életem legnehezebb időszaka volt. Így pár pillanat alatt döntöttem, megyek. Most van itt az idő.
Mivel Ádámnak el van törve a bokája, így esély sem lett volna rá, mint anno 3 éve ezekben a napokban együtt menjünk el hármasban Ádi, Áki és Én.

Esett az eső, így azon voltam, hogy azt vizualizáljam, hogy amíg felmegyek, ott leszek ne essen az eső. Csodák csodájára sikerrel jártam. Bár azt nem kértem, hogy visszafelé se essen. Így 11:11 amikor elindultam le a hegyről újra esni kezdett. Nagyon nevettem magamban.

Amikor már úton vagyok szeretem az esőt. Most, ilyenkor itthon nem vagyok lelkes a kimozdulásban esős időben, de az út alatt már mindennek tudok örülni, minden átkereteződik.

A séta maga nem hosszú, a felfelé út 30 perc volt és egy picit volt hosszabb a visszaút a sok sár miatt. Az út a túra, már hamarabb kezdődik, az egész élet egy szelete volt ez a 5 órás kis kiruccanás.

DÖNTÉS, MINT LÉT-KÉRDÉS

Útra kelni néha ilyen formában, amikor a “normális” gondolat azt mondja ne menj LÉT-szükséglet vagy hívhatjuk LÉT-kérdésnek is. Minden számít.

Elsőként a választás, maga a döntés. Úgy az előkészület, mind az autó út vagy az odaút bármilyen járművel is utazol és magam a a túra, a séta, a bármi.

NORMÁLIS VAGY SZABAD?

Lehet én vagyok a nem normális, de a tárgyaknak is van jelentősége, üzenete, és még az ételnek is. Fura, mert most úgy tekintek vagy akkor aznap úgy tekintettem erre mini kiruccanásra mint a kerékpártúrára. Vajon amit beteszek a hátizsákba lesz rá szükségem?

Igen, most e sorokat írva, bizton állíthatom, hogy én nem tartozom a normális kategóriába. De közben meg mégis. Amit szintén szeretek. Mert az élet értelme az lenne, hogy a hétköznapi és rendkívüli élményeink is legyenek. Ez maga a szabadság. 

AZ IDŐ ÉRTÉKE

Rakonczay Gábor jutott újra eszembe. És amit az előadáson mondott 2 hete.

30.000 nap egy emberélet!
82 év!
720.000 óra!
Az én kis kalandom 5 óra volt!
Ebből a túra 2 óra!
Egy nap 21 %-a!

Túl kevés! Túlontúl kevés! 

A NÖVEKEDÉS ELSŐ LÉPÉSE

Mi kell a növekedéshez? 

A növekedés útjának első lépése a…

…döntés.

Az a pillanat, amikor nem a „normális”-at választ választod, hanem azt ami belül hív. Mint engem a kéz kilátó akkor ott reggel! Abban döntésben nagyon sokminden volt a lelkem számára. Egyszere volt ott jelen a múlt fájdalma, a jelen öröme, és a jövő reménye.

Ez döntés lehet, hogy elsőre kicsit félelmetes. Valószínűleg kilóg majd a megszokottból.

A növekedés nem ott történik, ahol kényelmesen érzed magad majd.
Hanem ott, ahol lehet feszíteni fog belül valami, vagy fájdalmat érzel.

De a fájdalom elkerülése nem opció. A fájdalomcsillapító sem oldja meg a gyökér-okot benned. 

Amikor elindulsz egy önismereti úton.
Amikor mész akkor is, ha senki nem mondja, hogy menj.
Amikor nem vársz visszaigazolást, csak mész a belső hangod után.

Ez lehet, hogy kívülről „nem normális”. De belül… ez az egyetlen igaz út.

EGY “IGEN” ÖNMAGADRA

A növekedéshez nem kell hatalmas lépés. Néha elég egy 30 perces séta.
Egy döntés. Egy “igen” önmagadra. És amikor ott leszel egy piciny célod kapujában, akkor tudni fogod, hogy jól döntöttél. Ott vagy, átéled, megéled, elmondhatsz egy imát, hálát adhatsz, átélheted a bátorság örömét. Éld át, érezd át, majd menj tovább.

Igen, utána lejössz a hegyről. Folytatod az életed. A hétköznapi élet örömeit is megélve. 

De a kérdés:

Te ma miben maradsz kicsi?
Mi lenne az, amiben egy kicsit nagyobb is lehetnél?

2. NAP VASÁRNAP DUNABOGDÁNY – VÁCDUKA 55 KM

ÉJSZAKA

Az éjjel totál nyugisan telt, nem is hűlt le annyira a levegő, de azért nincs túl meleg reggel. Kikelve a sátorból totál békés minden, a víz szinte nem is emelkedett. Visszabújok még a sátorba, nézem a vizet, élem a pillanatot.

Miután felkenek a fiúk úgy pakolunk ki, hogy ők mindenképp szeretnének főzni egy tésztát reggelire. Igazándiból nem voltak éhesek, de mindenképp főzni szerettek volna, ha már vittünk minden hozzávalót. Ami viccessé tette az egészet, hogy fújt a szél, és nekünk nem volt ez a kis szélvédő eszközünk, így a táskákkal próbáltuk körbe rakni a gázfőzőt.

Itt is ment a hülyülés, kaja kiborítás a pokrócra, minden is volt. Majd még újra bringás száguldozás le-fel a bringás helyükön. Ezt követően gyors fürdés és útra keltünk haza. A fiúk még nagyon maradtak volna, de nem akartam újra kicentizni a napot.

Útközben többször megálltunk pihenni, olyan tempóval és olyan ritmusban mentünk ahogy az nekik a legjobb volt. Volt lángosozás, majd satufékes megállás, mert Ákos kilométer óráján elérte az 500 km-t, és újra egy Burger King. A legutolsó nagyobb pihenő Felső-Göd Sport teraszán volt, majd Újra Sződ-Csörög felé vettük az irányt és meg sem álltunk Vácdukáig.

Extra boldog volt mindenki, hogy megcsináltuk ezt a mini túrát. Nagyon meghatározó élménye volt ez 2025-nak. Nem óriási lépés, de egy olyan lépés, ami mindhármunknak nagyon fontos és jelentős volt akkor és most is mikor e sorokat írom.

ELSŐ NAP TÖRTÉNETÉT ITT TUDOD ELOLVASNI!

VISSZATEKINTÉS A KEZDETEKHEZ AMIKOR MÉG NÉGYESBEN TEKERTÜNK

Anno négyesbe a gyerekek apukájával is szuper jók voltak a túrák, de akkor még a gyerekek nagyon kicsik voltak. Ezért is volt meghatározó ez a tavalyi túra. Egész más volt a felelősség így, akkor sokkal inkább apára hárult. De így is úgyis egy ilyen kaland óriási élmény. Nem jobb vagy rossz, hanem más. Végtelenül hálás vagyok Szabolcsnak, hogy anno belevágott velem a túrákba kettesben, és a közös gyerekes kalandokért is. Megjártuk közösen négyen a Balatont, Passau-Bécset és Prága-Drezda szakaszt is kerékárral, sátorral utánfutóstól. (Jelezz nekem, ha érdekel valamelyik, mert akkor írok róla majd bővebben is. Kapcsolódjunk!)
Amúgy szerintem a férfiakban a fizikális erő simán megvan egy ilyen kalandhoz. A mi helyzetünkben én voltam az őrült nő, aki hozta ezeket a nem hagyományos kaland ötleteket. A nőknek szerintem egy ilyen út lélektúra. A lelkünk erejét használjuk. Ezért is bátorítok mindenkit, hogy indulj el, és ne várj olyan sokat, mint anno én.

1. NAP SZOMBAT VÁCDUKA – DUNABOGDÁNY 55KM 

BLOGBA ZÁRT 2025-ÖS NYÁR – MENJÜNK VAGY NE MENJÜNK

2025 nyarán vagyunk, izgatottan várom haza a gyerekeimet az apukájuktól. Hetek óta sakkozok a fejemben. El merjek velük indulni egy két napos bringatúrára egyedül. Be fogunk férni a táskákba? Milyen lesz az idő? Mikor érnek rá? Jaj nem jó az idő, sokat esett az eső, lehűlt a levegő...stb.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok pörögnek a fejemben. Amikor hazajönnek egy hét után az apukájuktól rituálé, hogy a nappaliban alszunk. Telik az idő, és én még aznap is csak kattogok. Menjünk vagy ne menjünk. Nincs extra hőség, bringázni jó, de… Nem is folytatom a sort.

Nagyjából 10 órakor úgy döntök, hogy összepakolok. A 3 személyes sátrat sikerül az egyik nagy kerékpáros hátsótáskába betuszkolni. És hármunk összes cucca befér a maradék 3 nagy táskába. Ákos elég későn tanult meg bringázni, így őt még csomaggal nem terhelem.

11 óra van, a fiúk még mindig alszanak. Felébresztem őket. Fiúk megyünk! Ők persze nem is tudják az egészet hova tenni. Ádit sürgetem, jöjjön le a bringája fel van pakolva próbálja ki. Nem túl lelkes, de ahogy megy a bringával egy kört és megtapasztalja, hogy nem fog megszakadni totál belelkesedik. Én is boldog vagyok és izgatott. 

INDULÁS

Gyors reggeli, fotózkodás, sárga mellény, és indulás! Van egy szakasz, amit viszonylag forgalmas úton teszünk meg. Próbálok képzeletben egy védőburokba tenni a fiúkat, egész más így menni, mint egyedül. Majd lekanyarodva a fő csapásvonalról az alacsonyabb rendű úton kicsit megnyugszom. Száguldunk lefelé a lejtőn, szóval az első pár kilométeren mindig van olyan dolog, amin lehet aggódni. Majd idővel abbahagyom.


Vácdukáról indultunk Csörögön át vezet az út, majd Sződön megállunk. Megindul a nyávogás. “Messze vagyunk még?” Képzeletben fogom a fejem, hogy mi lesz itt, de aztán tovább indulunk.

Leérve a Dunapartra már minden sokkal gördülékenyebb, elkezdenek lelkesedni. Nincs extra meleg bringázásra tökéletes. Olyan boldog vagyok ahogy tekerünk a Duna mellett a gáton. Annyira rég vártam erre, hogy valahogy le tudjunk jutni autós segítség nélkül a kerékpárútra. Ákos még így sem mehetett volna rendes úton, szóval azért lesznek még necces szakaszok, de erről majd később.

Dunakeszi Burger Kinghez való megérkezés nekik egyfajta mérföldkő. Iszunk is egy shaket majd megyünk tovább. 12 órakor indultunk, így azért iparkodni kell. A táv nem sok 55 km, de gyerekekkel nem megutáltatni szeretném a túrázást, hanem megszerettetni.

Nemsokára a Megyeri hídnál vagyunk. Sokkal jobban és gyorsabban veszik az akadályt, mint vártam. Ádival tudtam, nem lesz gond, de Ákos sok szempontból kérdéses volt. Minden klasszul megy, imádom a híd átkelése utána erdős, fás szakaszt.

SZENTENDRE, ÚTON DUNABOGDÁNY FELÉ

Szentendrén is sétálunk egy kicsit, sajna már nem nagyon emlékeznek a Bogyó és Babócára amikor a mesében itt járt a család! Jobban élvezik a kondiparkot. Mert nekünk még edzeni is kell az út alatt. Ákos imádja az ilyen dolgokat, így oda úton, majd másnap vissza úton is megállunk egy ilyen kondiparkban. 

A legrázósabb szakasz az ahol nincs bringaút, és azért a forgalom elég nagy. Nincs más ilyenkor csak a bizalom. És egyfajta figyelem sugár amivel igyekszem azt vizualizálni, hogy  gyerek ügyesen teker az út szélén.

Egyszer csak eljutunk az utolsó kerékpárút szakaszhoz. Ákos már nagyon ki van, pedig már tényleg nagyon közel vagyunk. Bár extra gyorsan teker. Szóval lehet nem is olyan vészes csak én reagálom túl. Azért jó tekerni, mert olyan dolgokat látunk amiket kocsival nem. Ahogy haladuk látjuk a madarak életét és halálát is, ahogyan leszállt az áramvezetékre.

MEGÉRKEZÉS

Lassan beérünk a településre. Olyan boldog vagyok ahogy újra a Duna mellett tekerünk. Nézem az opcionális alvóhelyeket. Csak árad a Duna, és figyelni kell a vízállásra is. Elsőként a büfét vesszük célba. Rendelünk vacsorát, majd felállítjuk a sátrat. A helyiek extra segítőkészek, és végül nem csak mi sátorozunk ma itt, így mindenki extra biztonságos helyre tudja állítani a sátrát.

 Amíg én befejeztem a sátorállítást a fiúk elmentek tekerni. Felfedezték egy kis dimbes-dombos részt ahol le fel tekertek.

FÜRDÉS A SÖTÉTBEN, ÉJJELI SÁTRAS MÓKA

Még extra sötétben elmegyünk fürödni, egy minit. Ez a része ennek a kalandnak sajnos így nem volt az igazi. Tavaly mikor erre tekertem egyedül igazi beach hangulat volt, na de majd idén visszatérünk újra és kiélvezzük Dunabogdány strandélményét.

Fürdés után bevackoljuk magukat a sátorba, a gyerekek kapnak egy kis telefonidőt, majd a magunkkal hozott játékokkal játszunk, és mókázva próbálunk készíteni hármunkról egy értelmes képet. Visszanézve a képeinket ez az egyik legmókásabb élmény amire visszaemlékszem a két napból. Annyit nevettünk.

AHOGYAN ÉRKEZÜNK

Olyan ez az élet, mintha megszületnénk ide a Földre egy angyali testbe, mintha egy pici testbe sűrűsödne be a fény, és mi itt vagyunk, abban a pici baba formában, és nem lenne más dolgunk, mint árasztani kifelé a fényt. Ami lehet, így is van, de az életünk mozgásba lendül.
Kapcsolódunk a gondozóinkkal, tárgyakkal, a kisággyal vagy épp a nagyággyal; testek és lelkek érintenek minket. Van, ami ajándék, és van olyan tapasztalásunk is, ami inkább árnyék.

Ha egy fényes kis égő lámpának képzelem az életet: VILÁGÍTUNK. Kapjuk fentről folyamatosan az energiatöltést, majd egyre több minden rakódik ránk a világunkból, ami elfedi a fényünket. Se mi, se a világ nem veszi észre, hogy egyre kevésbé érezzük már azt a csodát, akik vagyunk.

A BÁTORSÁG, AMI VELÜNK EGYÜTT SZÜLETIK

Kicsik bátrak vagyunk. Tulajdonképpen nincs is más út, csak a bátorság, hisz bátorság nélkül nem indulnánk el, nem fordulnánk át, nem kezdenénk el kúszni, mászni, majd járni. Az elején mindenki örül nekünk, örül a bátorságunknak, majd ez szép lassan elmúlik. Egyre több lesz a szabály, a keret, a rendszer, határ és a kontroll.

DOBOZ-EFFEKTUS

Én gyerekként indiános könyveket olvastam, és mindenféle kalandról szóló történeteket. Minden este álmodtam magamnak egy életet. A valóság pedig egész más irányba sodort, egy sokkal kisebb és szűkebb világba.

Ezt nevezem én doboz-effektusnak. A családi doboz, majd később jön a szűk környezet doboza, közintézmények, iskolák, majd jön a nagybetűs élet. Élet? Mi mindannyian dobozokban élünk. Van, amikor egy autó dobozában ülünk minden reggel, majd belépünk a munkahelyi irodába nyolc órára, aztán hazaérve ki mekkorába, de egy ház dobozába kerülünk újra.

De ott vannak a láthatatlan dobozaink is: a félelem, a megfelelés, a szégyen, a bűntudat.
És erre sem tudunk sokáig tudatosan tekinteni, mert az élet sodrása azt mutatja: az a normális, ha így élünk, létezünk, és úgy viselkedünk, ahogy a rendszer megkívánja.

A DOBOZ BIZTONSÁGA ÉS ANNAK ÁRA

Átesünk arra az oldalra, amikor a doboz biztonságot ad. Véd a külvilágtól, a fájdalomtól, a kiszámíthatatlanságtól. De közben elválasztódunk. A doboz falai nemcsak kint tartják az igazi világot, hanem bent tartanak minket. Az a fényes csillag, ami bennünk van, most sötét olyan, mintha nem lenne fénye. De a fény ott van. Az igazi életerő, az életigenlés ott van benned, de mintha mély álomba merült volna a lélek, és elvesztette volna, mi az igaz, mi a hamis, mi a valóság és mi az illúzió.

MIÉRT ZÁRJUK BE MAGUNKAT?

A legtöbben nem tudatosan zárjuk be magunkat. A sebek, a sérülések, a régi minták lassan falakat építenek. Amikor fáj, visszahúzódunk. Amikor bántanak, elzárkózunk. És azt hisszük, hogy így biztonságban vagyunk. De közben elszigetelődünk a természettől, az emberektől, a kapcsolatoktól, legvégül önmagunktól. Minél inkább kontrollálni akarjuk az életet, annál jobban dobozba kerülünk. És egy idő után a doboz már nem véd, hanem fullaszt.

MIRE JÓ MÉGIS A DOBOZ?

Ezek nélkül a dobozok nélkül valójában nem tudnánk megtanulni, kik is vagyunk. A rendszer, amiben élünk, valójában egy tanulóterem. Olyan, mint egy gyakorlópálya, ahol a lélek kipróbálhatja magát. A doboz tehát nem az ellenség. Mert a dobozban születik meg a vágy a szabadságra. A keretek között tanuljuk meg, mi a rend, a felelősség, az együttműködés.

A KIJUTÁS ÚTJA

Elsőként jön egy érzés. Valami üzenet jön bentről: LÉPJ KI! Talán elsőként csak az utcára, a kertbe, egy erdei ösvényre. Nem kell szétverni a falakat, nem kell hátat fordítani a világnak. A feladat új módon kapcsolódni a világhoz a természethez, az emberekhez, az érzéseinkhez. Én ezen az úton kísérem az embereket új tapasztalásokra bátorítva őket. Találkozni azzal a pici emberrel, aki anno még bátor volt és lelkes.

Nem rohanunk, lépésről lépésre haladunk. A személyiségünkből, dobozból való kilépés valójában önmagunkhoz vezető út. Ez az az út, amit az Életutazó Programban is járunk. Együtt vagyunk, tanulunk, figyelünk. Minden coaching beszélgetés, minden felismerés egy újabb repedés a falon, ami beárnyékolta a fényt. A fény nem más, mint a te legtisztább önmagad megélése. Ez egy önismereti munka célja, vágya és reménye. Ezért indulunk el a közös úton.

A cél nem csak működni, nem csak megfelelni, hanem szívből, lélekből, örömből élni és létezni.
Ez az út: a félelemtől a bátorságig. A dobozból a fényig. A túlélésből a teljességig.

Amikor mások álmait éljük, észrevétlenül eltávolodunk önmagunktól

Sokszor azt sem tudjuk, mi a mi igazi vágyunk. Annyi mindennek kellett megfelelnünk életünk során, hogy az igazi, szabad létezés szinte elképzelhetetlen.
Ami ebben nehéz, hogy azt sem tudjuk, hogy nem azt az életet éljük, amit mi tényleg szeretnénk. Abban a hitben vagyunk, hogy az irány jó.

A test ebben egy nagyon jó tanítónk. Megmutatja, mi az a belső igazság, amit követni akarunk.
Az életben elért sikerek összefüggnek azzal, hogyan szeretnénk megfelelni apánk és esetleg anyánk elvárásainak.

Ha elkezdjük figyelni magunkat, mit vehetünk észre magunkon egyes szituációkban, amikor nem tudjuk önmagunkat adni:
Elkerüljük a kényes helyzeteket és beszélgetéseket, mellébeszélünk, indokolatlan helyzetben indulatkitöréseink vannak, és adott helyzetekben elrejtjük az érzéseinket, vagy épp túl sokat fecsegünk.

Az időnk nagy része alkalmazkodással, megfeleléssel és szorongással telik, amiket utána valamivel enyhíteni kell.
Sokszor ez lehet az esti, túl bőséges vacsora, vagy a hétvégi iszogatás, amivel kiengedjük a bennünk megbúvó feszültségeket.

A múlt programjai – láthatatlanul irányítanak

Mi ennek az oka?
A bennünk fellelhető hiányok egy téves képet adnak magunkról, így a téves látás teljesen eltorzítja azt az érzékelést és érzést, ami bennünk van magunkkal és a világgal kapcsolatban. Emiatt a saját hazugságcsapdánkba kerülünk.

Ha mélyebbre nézünk, kiderül, hogy a legtöbb hiányérzet nem a jelen helyzetből fakad, hanem a múltunkból: csak akkor vagyunk szerethetők, ha megfelelünk mások elvárásainak.
Sok belső hiányérzet gyökere a gyermekkori megfelelési mintákban rejlik. Ezek mélyen beépülnek, és felnőttként is észrevétlenül irányítanak bennünket.

MI A KIÚT? – Az igazsághoz vezető út önmagunkon át

Megismerni a belső, mély hiányprogramjainkat és téves hitrendszereinket. Kockáról kockára újraépíteni a személyiségünket. Ennek egyik legjobb eszköze azoknak, akik velem dolgoznak, az Életutazó Program, ami egy integrál szemléletű folyamat. A pszichológia és a coaching mellett megjelenik a meditáció és más tudatosságot segítő eszközrendszer is a folyamatban.

Két ember együtt tud változni és fejlődni. Kapcsolati sérüléseink miatt, amíg nem vállaljuk a sebezhetőséget legalább egy ember előtt, nem tudunk magasabbra emelkedni. A kulcs: önmagunk megnyitása.

És tudom, ott van benned számtalan kérdés:
Mi van, ha nem sikerül?
Mi lesz, ha rosszabb lesz, mint előtte?
Ezekre a kérdésekre nincsen okos válasz.
Itt az ugrás lehetősége van.
A folyón így vagy úgy át kell kelni. Vagy örökre azon a parton maradsz, ahol most nem érzed jól magadat.

Minden megtett lépésnek van értelme. A felismerés csak az első lépés.
A változáshoz apró, de tudatos gyakorlatok segíthetnek, amelyek beépülve lassan új irányt adnak az életünknek.

A benned lévő bizonytalanságot tudja oldani egy első coachingbeszélgetés, ami már rögtön hozhat felismeréseket és erőt számodra.
Én Az Igazi Hős Útjának neveztem el!
Minden egyes lépés, amit magadért teszel, egy mini csoda és mennyország megélése nap mint nap.
A cél maga az út, de a cél visz minket végig az úton.

A SZÜLINAPI AJÁNDÉK – Egy döntés önmagamért

A születésnap mindig olyan, mint valami új kezdet, mintha egy új élet kezdődhetne el. Emellett várunk valami varázslatot, valami csodát, várjuk az ajándékokat, a szeretetet. Érdekes tánc ez magunkkal. Magunktól várjuk a szeretetet, vagy a világtól? Én teszek egy lépést azért, hogy szuper születésnapom legyen, vagy várom, hogy a családom, a férjem, a gyerekem, a bárki ajándékozzon meg engem? Erről beszélgettem a napokban egy szintén szülinapossal.

De mi van, ha én magam vagyok a legnagyobb ajándék, és én tehetek önmagamért a legtöbbet? Ízlelgetem ezt utólag, és már előtte is. Valahogy erre hajlok, mint a fa, amit fúj a szél. A világtól való ajándék csak ezt követően jön el.

Hagyom, hogy az élet is megajándékozzon engem?

KIFOGÁSOK HELYETT BÁTORSÁG

Érezted már azt, hogy „Jaj, ez nekem nem jár?” vagy „Jaj, nekem ehhez nincs bátorságom?”

Én számtalanszor éltem kifogásokkal, hogy miért ne lépjek, miért ne menjek olyan utakra, amire a szívem vágyik. Így volt ez a tengerikajakozással is. Ezer éve volt benne részem, de egyedül soha nem bátorkodtam, mindig csak dupla kajakkal mentem valakivel, de annak is már sok éve, 2011, 2016 és 2017-ben. Inkább egy totális újrakezdésnek éltem meg az egészet.

Szuper kifogásaim voltak. A pénz, a félelem és harmadik, ha még ez nem lenne elég: túl gyenge a karom.

De eljön a pont, az idő, a tér, és valami belső hang, amikor nem várhatsz tovább. Menni kell.

2025.10.18. – SZÜLINAP EVEZÉS?

Én vagyok az életem Mágusa, de énem egy része még mindig ellenáll.
Letekerek Gödre bringával, fúj a szél, lökdös engem és a bringát. „Anyám, mi lesz itt a vízen?”
Pár pillanat múlva ott állunk egy másik hölgytársammal a Dunaparton, és az elméleti oktatást tartják éppen kettőnknek. Az idő nem javul, csak egyre erősebben fúj a szél. Így megszületik a döntés: holnap 3 órakor újra találkozunk.

Kicsit úgy érzem magam, mint a hegymászók, amikor készülnek a csúcstámadásra, és a rossz időjárás miatt bölcsen úgy döntenek, visszatérnek az alaptáborba. Oké, megvolt az akklimatizációs túra, mi is megkaptuk a részletes elméleti oktatást, de ahhoz, hogy legyőzzük magunkat, újra kell indulni. Addig nem tudunk mit csinálni, csak várni.

2025.10.19. – MÉG MINDIG JÁTÉKBAN AZ IZGALOMMAL

Egész vasárnap átszervezve, vagy inkább minden más lemondva. Most az első, hogy beváltsam az ajándékot önmagamnak, és újra legyőzzem magamat. Nem vonulhatok le a hegyről csak úgy. Ez most elsőbbséget élvez.
Az időjárás napos, néha felhős, de totális szélcsend van. Itt a tökéletes októberi időablak egy evezésre. Mivel lett két új résztvevő, így újból kaptunk egy mini elméleti oktatást, majd gyorsan egymást követve levittük a vízhez a kajakokat.

Belegázoltunk a vízbe, a lábfejem totálisan lezsibbadt. Eszembe jutott, amikor 2011-ben egy csodás erdei folyamba gázoltam ugyanígy Görögországban, és eszméletlenül fájdalmas volt a hideg víz. Amúgy jól bírom, de a lábfejem nem. Nagyon nem.

Kajak beállítva a megadott instrukciók alapján, majd bénázva beszálltam. Nehéz volt egyenesben tartani a hajót evezés közben, így leengedtük a skeget, ami nem kormányoz, csak stabilizálja az irányt az evezésnél. Na, ez nekem nagyon kellett is.

Küzdöttem sokszor. Olyan szokásos Eris első próbálkozás volt. Ha a kerékpártúra olyan, mint az élet, az evezés is az. Igaz, talán egy ilyen „első alkalom” mégis nehezebb, hisz tanuló fázisban vagyok. Ezt kellett tudatosítanom, hogy ne várjak magamtól maximumot és könnyedséget. De értékes volt átélni és visszaemlékezni arra is, milyen nehezen tanultam meg kerékpározni is anno. És most már 14 év bringatúrázás után az is sokkal könnyebb, mint az első túrák. Csak úgy tekerni meg pláne könnyű.

Azért is írom le a saját történetem, hogy a könnyedség nem érkezik meg rögtön. Lehet, hogy meg kell küzdenünk magunkkal és a testünkkel, az agyunkkal és a lelkünkkel.

Ahogy telt az idő, egyre jobban ment minden csodás volt a vízről látni az őszi tájat. Az idő pedig napos volt és meleg. Végül egy szál pólóban eveztem, és a mentőmellényben, ami még melegített is, elég volt így ennyi ruha, plusz réteget nem is vettem magamra. Pár óra alatt tanultunk sarkantyút kerülni és ferdén átevezni a folyón (traverzálni). A kiszállás is ment, igaz, be volt dermedve a lábam, csak megfagyott a beszálláskor.

Összességében szuper élmény volt, nem is éreztem, hogy el vagyok fáradva – na de itthon…

HAZAÚT ÉS OTTHON

Gyorsan összeszedtem magam a végén, mert még várt rám a következő izgalom: haza kell tekerni, és közben tudtam be fog sötétedni.
Feltekertem még a gödi réteseshez, hátha veszek rétest, de mivel még 6 óra körül is sor volt, és már nem volt szívemhez kedves rétes, így elengedtem. Inkább nekiindultam a hazaútnak.
Az utat ismertem, de azért egész más volt egyedül a sötétben tekerni, mint valakivel. De még akkor is para sok szempontból. Tekertem, mint a gép, a lábam nem volt felmelegedve a hideg víz után, így az esti hűvösben, tekerés közben majd lefagyott a lábujjam.

A legkényelmetlenebb érzésem akkor volt amikor a kutyák ugattak. Lehet világosban észre sem vesz egy kutya téged ahogy bringával suhansz, vagy akkor én nem figyelek erre annyira, de amikor a sötét erdősávban haladtam, és elkezdett ugatni egy vagy két kutya. Na az durva volt.

Elég jó tempóban, világító lámpákkal hazaértem. A lábam is rögtön belemelegedett, ahogy elkezdtem lépéseket tenni.