Folytatom tovább a 3 napos túrám történetét. Mondhatjuk talán azt is, hogy az igazi kaland amiért én útra kelek az ezen a napon történt.  Lesz itt szó "véletlen" találkozásról, így szuper beszélgetésről. Szuper vadkemping hely megtalálásáról, a három testőrről és az éjszaka megéléséről is.

2. NAP (Csobánka - Dunabogdány - Esztergom kb. 70 km kerülőkkel együtt)

Másnap újra csodálatos kilátás tárult elém az ágyból Ildinél. Oyan volt, mintha egy erdő és tisztás közepén aludtam volna. Az esti laza program után, most közösen kávéztunk és megcsináltunk egy vezetett meditációt is. Annyira vicces ezt leírni, mert ilyet előtte soha nem csináltam senki mással így élőben. Már sokszor részt vettem online meditációs esteken, reggeleken, de így hogy valakivel együtt ülünk és meditálunk, mert nekem ez fontos, és erre ő is teljesen nyitott soha sem volt még.
A másik ami újra előjött, hogy kellett volna, hozni a tarot kártyámat! Ildinek szoktunk húzni kártyát! És otthon pakolászva a kezembe került egy vízhatan erős tok. 2021-ben abban vittem magammal a túrára. Épp tanultam használni, és az volt a feladat, hogy minden nap huzzunk egy kártyát.
Úgy látszik szépen lassan ez is beépülhet majd akár a munkámba is, mint egy önismereti eszköz. Az extrán nyitott embereknek szoktam húzni kártyát most is! Csak játékból!

9:45-kor továbbindultam. Biciklitúrázás szempontból ez elég késői időpont, mert a nagy meleg miatt sokszor reggel szoktunk tekerni, majd a nagy melegben igyekszünk nagyobb pihenőket tenni.
Csobánkáról Szenetendréig sokat gurultam, a forgalomban való áramlás most talán még könnyebb volt, pont a lejtős terep miatt. Szentendrei bekötő úton már ezer éve bringáztam. Régen mikor Pesten laktunk sokszor kitekertem egyedül vagy másokkal a városból. Feljöttek a régi emlékek. Beával a kolléganőmmel, vagy Lindával a barátnőmmel.

A Duna-parton reggeliztem Szentedrén, majd sétáltam egy kicsit a macskaköves turistás részen. Kicsit elmerültem ott abban a térben, majd gurultam tovább. Leányfalunál Prokopp Dórára gondoltam, hogy majd egyszer hozzá is eljövök, őt is mennyire szeretem, milyen szuper inspiráló ember számomra. ("Köszi Dóri, hogy vagy!")
Robogtam tovább, meg sem álltam Dunabogdányig. Készítettem pár fotót a gyerekeknek, hogy megmutassam nekik, hogy ide eljöhetnénk majd aludni, és fürdeni, majd a strand másik végén találtam egy árnyékos padot ahol "elkészítettem" a bringás ebédemet.

Olyan jó lenne szavak formájában átadni, mennyire másképp értékelünk egy (egyszerű) ételt miután a testünket intenzíven megmozgattuk. Ott voltam a szuper strandi kajálda mellett. Ettem is már ott. De mivel már csak 2 nap volt, amikor megélhetem ezt a "másfajta" kapcsolódást az élettel, étellel, létemmel, így én akkor ott a padon fogyasztottam el az ebédet.

És milyen jól tettem. Amikor összepakoltam, egyszer csak jött egy idős úr egy piros Vespa motorral! Annyira stílusos volt. Odajött hozzám, hogy elfoglalhatja-e a padot? Mondtam, hogy persze. Nem tudom mi teszi a fekvőbringa, vagy a bringa és a csomagok és én mint nő együtt, de beszélgetésbe elegyedtünk. Majdnem egy órát még ott maradtam. Kiderült hogy fotós, és dokumentumfilmeket forgat. Beszélgettünk a coachingról, egy rokonáról, az életéről, a fotózásról, és arról is, ha egyszer tényleg meg szeretném majd mutatni az embereknek az életérzést, amit átélek kisfilmek formájában azt, hogyan tegyem.

Már csak azt sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy kapcsolatban maradhatnánk-e. A 3 nap legnagyobb tanúsága talán ez! Hisz elindultam kapcsolódni. Ildivel, magammal! És kibontakoztatni azt amivel a mentorom Andi nyúzott pár éve: "Neked bringázni kellene, és videókat csinálni róla!" És találkozom egy emberrel aki filmeket forgatott egész életében és fotózott. Mi ez, ha nem csoda? Könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Őrültség az egész? Igen az! Épp egy tuti telefonom sincs, de azért nem engedem el a furcsa megfoghatatlan vágyam. Tudod miért nem? Mert látom, érzem, tapasztalom, milyen az amikor emberek vagy épp én feladom magamat. Erről szól a munkám, hogy ne tegyük.

Végtelen ideig tudtunk volna beszélgetni az úrral! Végül én mondtam, hogy menjünk! Ő fürdeni, én pedig tovább az utamon!

A motorjáról készítettem képet! Ezt itthagyom az utókornak. (Fentebb és itt lent is láthatod.)
Ez a piros motor olyan volt, mint egy kis hívogató gyöngyszem, mert mire beszélgetés végére értünk, már két másik motor is állt ott. Így pár perc erejéig beszélgetésbe elegyedtem egy másik pasival is.
Ildi reggel indulás előt azt mondta olyan a biciklim, mint egy motor. Na én a pasinak nevetve meséltem a reggeli intermeccót, hogyha az én bringám olyan, mint egy motor akkor az övé, megolyan mint egy nagy hajó!

Pár mondatott beszélgettünk, de akkor már be voltam sózva mennem kellett az útamra!
Bevallom előző este elalvás előtt rámtört az izgalom, vajon másnap hol fogok aludni. Na ez most újra előjött. Meddig menjek? És hol fogok aludni. Volt egy kép a fejemben, amihez az esztergomi és a zebegényi ligetes rész passzolt. Talán tudattalanul ezt kerestem.

Viszont ezen a napon kétszer is csak úgy hirtelen lekanyarodtam az útról. Nem vizsgáltan meg az intúíciómmal merre menjek, csak fordultam, hogy "Az majd jó lesz!" Hát arra, hogy plusz kilométereket tegyek, és megnézzek olyan részeket ahol nem tudok vagy nem szeretnék majd aludni jó volt.
És kicsit visszarepültem a múltba is amikor Szabi (volt társam) alternatív útvonalakon vitt. Ami sokszor jó volt, hasznos és izgalmas, de néha azért jól megszívtuk.

Most valahol a kettő között éreztem magamat. Most először éreztem meg azt, hogy "egyedül" vagyok. De senki nem hajtott be a homokos földútra, én választottam, sőt még a térképet is megnéztem. Hajtott a kíváncsiság, vajon lesz itt valami szép part? Nem akartam késő estig tekerni, tanyát akartam verni.
Végül a felfedezés sikerrel járt, megtaláltam a vízpartot, de nem az enyém volt. Csomó autó  mindenhol, egy horgászotra kialakított rész volt. Itt nagyjából Pilismarót környkén jártam. Szóval egyszerre volt vicces és bosszantó, hogy viszonylag közel az otthonomhoz, össze-vissza keringek. De legalább szép volt a táj.

Szob magasságában ismét hirtelen fordulót tettem. Kicsit lemondásban voltam, vagy talán megúszásra játszottam. A telefonom merült, meg próbáltam magam lebeszélni arról, hogy felmenjek Eszteromig és Szlovákián keresztül jöjjek vissza. Az agyam azt mondta, menj tutira, menj át komppal, és aludj Szobon vagy Zebegénynél ahol gondoltad. Na de nem volt komp. Nincs ebben a szezonban, vagy ki tudja mióta. Emlékszem kicsit csalódott voltam, így újra visszatekertem a főútra és mentem tovább. Eldöntöttem Esztergom előtt meg fogom találni a tuti helyet.

Így is lett. Végigtekerve Esztergomba másnap, tényleg a legcukibb, helyen aludtam. És a városhoz közel sok hely már foglalt volt, sok volt a sátas horgász is.
17 órakor már megállítam. Elkezdtem lepakolni a bringáról, elfektettem. Próbáltam minél kevésbé a figyelem középpontjában lenni. Viszonylag korán felálítottam a sátrat is. És amikor épp nagyan dolgoztam, megjelent 3 pasi horgászni! Látszott, hogy ez a bejáratott helyük, és én vagyok a "betolakodó". Persze ezt csak viccesen írom, mert semmi gond nem volt belőle. Sőt!

Kérdeztem magamat, hogy ez vajon miért így történik most? Mért ezt hoztam létre? A válasz magamnak az volt, hogy még mindig kellenek a társak. Balatonon az első vadkempinges éjszakán is egy csomó ember sátrazott körülöttem. Majd a Veleneci-tónál Sukoron is volt a távolban egy lakóautó. Most így, hogy valameddig "A három testőr" is itt lesz velem, megint van egy kis védelmem.
Hihetlen volt, de pont olyan helyen voltam ahol láttam a naplementét. Erre nem is számítottam, azt hittem, valahol a hátam mögött fog lemenni, de reggel pont jó lesz ha süt a nap majd és meg tudom nézni a napfelkeltét.
Ahogy ücsörögtem a sátram előtt néztem a tájat, hallgattam a horgászokat, egyszer csak oldalra néztem, és mellettem feküdt a fűben egy szív alakú és egy kör alakú kő.

Számomra varázslatos pillanat volt felfedezni őket. Teljesen meghatódtam! Haza is hoztam őket!
Ahogy lement a nap és elkezdett sötétedni megvacsoráztam, olvastam, írtam a naplóba, figyeltem a tájat, és a hajókat. Hihetetlen milyen forgalom van itt a Dunán, nem is gondolná az ember! És ami még nagyon szép volt, ahogy a szemben lévő oldalon a fák között elsuhant néha egy kivilágított vonat! Olyan hangja volt, az egész környék zengett tőle. A hegyek mintha ping-pongoztak volna a hangok játékával. A fények, a hangok, és a csillagoké volt ez a este és éjszaka. Egy idő után bebújtam a sátramba. Viszonylag még korán szerintem még 10 óra sem volt. A telefonom energiájával próbáltam spórolni. Mondtam neki, hogy reggelre még legyen benne annyi energia, hogy a napfelkeltét ha ébren leszek le tudjam fotózni.

Belül sokkal sötétebb volt, mint kint. Csendesebb is volt picit minden. Fejlámpával olvastam a könyvem még egy kis ideig, majd amikor picit éreztem, hogy elálmosodtam, elsötétítettem a kis házikómat és elaludtam.
Tényleg megnyugtatott, hogy vannak körülöttem, de azt is tudtam, hogy el fognak menni. És az is bevillant, hogy tuti az autójuk hangjára fogok felébredni, ha elmennek.
Úgy elaludtam, mint a szél. Tényleg akkor ébredtem fel, amikor mentek el az autóval. Pedig tök sok cuccok volt közel hozzám, és a pakolása és a többiből az ég világon semmit sem hallottam.

Képzeld el, ott vagy ebben a pici sátorban, és hallod a tipikus régi Volkswagen motoros Wartburg hangot, ahogy meglódul. Na az én szememből meg úgy kipattant az álom. Éreztem, hogy ki kellene menni. Nem mente el elalvás előtt. Végül nagy nehezen rávettem magam egy pisilésre, csak hogy tuti értsd miről írok.
Olyan világos volt a csillagok sem látszódtak olyan élesen, békés volt minden, de a szél fújt, suhogtak a fák levelei, hullámzott a víz. Visszabújtam! Bekapcsoltam a telefont, 0:40.
Mi? Még csak ennyi? Fúú, na most aztán tényleg egyedül alszom. Összetettem a két kezem, és kértem a teremtőt vigyázzon rám! Kint fújt a szél, minden mozgásban volt. És egyszer csak volt egy pont amikor megszállt egy békesség és nyugalom. Furcsa mód, a kinti zajok is elhallgattak. A szél elcsendesedett, a fák és a víz is nyugovóra tért. Minden csendes volt. Én is elaludtam, olyan mélyen aludtam, csak néha ébredtem fel, amikor elgémberedtem egy-egy pozícióban. Majd reggel napkelte előtt ébredtem újra.

Hamarosan jön az utolsó 3. nap befejelző rész!

Újra kipattant a szikra a fejemből, lelkemből, a bensőmből! "Indulj el most, itt van 3 nap. Coaching után csak indulj már el, ne várj!" - Mindig várok, mintha lenne ideális idő, mintha fel lehetne készülni bármire is. Az vigasztal, hogy kicsit gyorsabb voltam, mint tavaly! Hisz augusztus 23-án 13:00-kor útra keltem újra egy mini kalandra!

1.NAP (Vácduka - Csobánka 45 km)

Szerettem volna jobban dokumentálni a túrát, de powerbank hiányában így 3. nap reggelre lemerült a telefonom.
Szóval merre is menjek? És kihez?

A másik kihívásom az volt, hogy milyen klassz lenne meglátogatni azokat akikkel valamilyen módon össze vagyok kapcsolódva. Végre elkezdtem, és összekötöttem a kellemest, a kellemessel és a hasznossal! Nehezen veszem rá magam, hogy menjek emberekhez, pedig életem első felére nagyon, nagyon jellemző volt, hogy minden kapcsolatomba óriási energiákat tettem, és valahogy úgy alakult, hogy én mentem mindenfelé. Most valami más működik bennem, így kutatom keresem, hogy megszülessen ebben is az igazi énem!

Rájöttem, hogy szeretek menni, felesleges itthon maradni, el kell indulni újra! Milyen vicces, hogy másokat inspirálni, erőt adni milyen jól megy. Első állomás pipa. Sopronfalvi Ildikóval elkezdődött a sor!
Nagyon régóta szerettem volna fotót készíteni arról mennyi cuccom van, így most ennek is adtam időt és teret.

A cél az volt, hogy most ne tekerjek egy nap nagyon sokat, és valahogy másképp lépjek ki picit a komfortzónámból. Ildi volt az első cél, ami azért izgalmas, mert amint Csobánkára költözött, mondtam neki, hogy elmegyek biciklivel. Na, de ránéztem a térképre és megláttam, hogy ott van még előtte Budakalász, Pomáz, a forgalom. Ááá, tuti nem megyek, majd kocsival.

Ahogy körvonalazódott, merre és kihez kellene menni, bejött újra Csobánka bringával! Nem bántam meg, mert amikor az ember már benne van az életben, jelen esetben a forgalomban, már minden rendben van. Ez olyan mint a folyóval áramolni. Még a parthoz kapaszkodsz, vagy vársz az út szélén, hogy elindulhass félelmetes az egész. Amikor bekerülsz a véráramba, neked is úgy forr a véred, mint az összes úton közlekedőnek.
Valami megváltozik bennem az ilyen túrák alatt, mintha egy másik énem működne. Minden olyan magától értetődő. Ha kell gyors vagyok, ha kell óvatos. Megállok, megnézem a térképet, ha kell tolom inkább a bringát.
Még egy bevásárlás is más. Valahogy jobban jelen vagyok. A Megyeri hídon mentem át, előtte megálltam Dunakeszinél egy Lidlibe venni egy két dolgot, hogyha bármi történik, nekem kajám akkor is legyen.
Olyan ez az egész, mintha megállna az idő. Talán az ismeretlen tényezők miatt. Hogy nem tudod milyenek lesznek a következő napok.

Sokszor érzem azt, hogy a 3 nap egy vízválasztó! 3 nap után, minden automatikussá válik, minden könnyebb lesz. Beáll a ritmus. Bár én ettől függetlenül, most tudatosan "csak" 3 napra léptem ki a megszokott kis világomból.
Mi kellene ahhoz, hogy mindig egy ilyen elvarázsolt világként tekintsek a napjaimra?

Mi kellene ahhoz, hogy így éljek minden napot?
Mi más lehetséges még?

Ezek a kérdések kavarognak benne, amikor e sorokat írom.

Lidlit elhagyva elindultam a megyeri híd irányába, felmászva a hídra készítettem 1-2 képet és videót, majd legurultam a másik oldalon. Érzés alapján próbáltam megtalálni a helyes irányt. Működött. Jött az a rész ahol már izgulnom kellett volna. Felüljáró, körforgalom, autós forgalom, nagy bevásárló központok. De minden rendben volt bennem, szépen haladtam, és egy jó darabig nem álltam meg a GPS-t sem elővenni, hogy tuti jó irányba haladok-e.

Nagyon klassz visszaemlékezni erre az áramlásra, átélni újra. Te aki ezt olvasod most épp, feltetted a kérdést magadban. Oké, de én nem szeretek biciklizni. És nem is mindenkinek ezt az utat kell járni. Neked az a feladatod, hogy a saját utadat megtaláld! Mi az ami téged kibillent, flowban vagy és hajlandó vagy akár még a komfortzónádból is kilépni.

Az út folyamatosan szépen lassan emelkedett, az autó forgalom sűrű volt, de elfogadható. Egyáltalán nem volt félelmetes, semmi ijesztő dolog sem történt.

Mikor már nagyon közel voltam Csobánkához, megálltam enni egy fagyit. Ücsörögtem egy lépcsőn ülve néztem az autókat! Egész más volt nézni az utat, mint részese lenni az utazásnak! Kellet a hűs fagyi, az ácsorgás, de nem lett volna jó ott maradni örökre. Ezt most így leírva, egy üzenet magamnak és neked is. Menni kell!
Menni kell! - Ezt mondta "Tomi bácsi is", a fiúk kosdi tanára is amikor hazajött a fél földet megkerülő kerékpártúrájáról!

A fagyizást követően, már nem volt sok hátra az útból. Elindultam Dobogókő irányába, majd jött egy elágazás és lefordultam Csobánkára. Ez a falu egy mini kis ékszerdoboz, csodálatos hegyekkel és sziklákkal körbevéve.

Beérve a faluba megálltam egy parknál. Tulajdonképpen a falu közepén voltam pont. Minden ide koncentrálódott. Olyan volt, mintha a falu szívébe érkeztem volna. Pénteki forgalom ide, vagy oda, nagyon jó időben érkeztem Csobánkára. Volt időm a parkban kifújni magam, és megcsinálni a csend meditáció, amiben kihívásban vagyok. Így nem Ildinél töltöttem a leeresztő időt, hanem Önmagammal! 18:00 órát beszéltünk meg, addig ő dolgozott. Biciklitúrák alatt én elvarászolódom, de ezzel a kis pihenővel olyan tudtam lenni, mint mindenki más.
Ildivel szuper volt mint mindig, így hogy ott aludtam volt időnk egy csomó mindenre. Még a faluban is sétáltunk, vacsoráztunk, dumáltunk, könyveket nézegettünk, és beszélgettünk. Én a nappaliban kaptam helyet, ahol egy egész falnyi üveg felületen keresztül láttam rá az éjjeli természetre és az égre.

Folytatás következik...

Egy idézettel kezdem, mert nagyon szépen kifejezi azt a gyújtópontot, ami elindít minket egy úton!

Ralph Waldo Emerson költő azt írja: „Bármibe is fogsz, bátorságra lesz szükséged. Bárhogy is döntesz, mindig lesz valaki, aki azt mondja, hogy tévedsz. Mindig támadnak majd nehézségek, amelyek rá akarnak venni, hogy a kritikusaidnak higgy. Ahhoz, hogy felvázoljunk és végigkövessünk egy cselekvési irányt, ugyan úgy bátorságra van szükségünk, mint a katonának. A békének is megvan a maga győzelmei, de bátor férfiakra és nőkre van szükség ahhoz, hogy kivívják őket.”

Hazugság lenne azt állítani, hogy soha nem lesznek akadályok ha elindulsz egy ismeretlen útra. A viszontagságok a barátaid – akkor is, ha úgy érzed, mintha az ellenségeid lennének. Minden akadály, amivel szembe kell nézned, megmutatja erősségeidet és gyengeségeidet. És egyazon időben, segít a változásban, formálódsz, bölcsebbé, magabiztosabbá tesz.

Valahányszor elhagyod a komfortzónádat, és elindulsz, hogy kövesd a belső hangodat, próbák fognak érni. Elérsz olyan magasságokba is, amelyekről azt hitted, hogy képtelen vagy meghódítani őket, és tovább fogsz jutni, mint mások, akik nagyobb tehetséggel rendelkeztek, de megelégedtek azzal, ahol vannak.

 Az EGO fel akarja adni, lehet minden nap, az agyad visszahúz, de lelkünk, és azon túl menni akar.

 A bátorságot egyszerűen meg lehet határozni így is: NEM ADOM FEL!

Nem adom fel, mert nincs más lehetőségem a haladáshoz. Megtanultam, gyakorlom megtapasztaltam, hogy a félelmeim ellenére cselekvő üzemmódba kapcsolok. EMBER-nek születtem, hogy megéljem azt aki vagyok, vagy aki lenni szeretnék.

Nő vagyok, férfi vagyok, Anya vagyok, Apa vagyok! Szeretnék tudatos szülő lenni, aki bátran éli az életét.

Ahogy Al Ghaoui Hesna „Félj bátran” könyv cím és számomra ikonikus szószerkezete is arra hív minket, hogy az emberi természetünk megértésével, majd új megküzdési stratégiák felfedezésével felvértezve éljük az életünket. Tarts Velem

Helló,

Szepessy Erika vagyok life coach és Access Bars kezelő.

2012-ben 2 db 1000 kilométeres csomagos kerékpártúrát tettem. Ebben a 11 évben 11 nagyobb túrám volt és 2023-ban mini túra teljesen egyedül.

Ezen évek alatt felfedeztem, mi az én másik szenvedélyem és hivatásom, ami a coaching, az alkalmazotti létből váltottam, azóta is követem a szívem útját, immár közel 5 éve.

Mindemellett a Meraki Project megálmodója, Bringázz Velem, Főzz Velem, és egyéb közösségi programokat szervezek. Cél a kikapcsolódás, tanulás, fejlődés. De legfőbb misszióm bátorítani, hogy megéld a szenvedélyed, hogy kipróbájl új dolgokat, amiken keresztül kibontakoztasd ki vagy Te. 

Miután megtapasztaltam, hogyan változik meg egy nő élete a gyermekvállalás után, milyen hozott hitrendszerek, téves működések kezdik el tudattalanul robotpilóta üzemmódban irányítani az életünket (és hoznak rengeteg szenvedést), pláne 33-36-40 éves korban és ezt követően. Mialatt ezt az utat én is bejártam, rengeteg dolgot tapasztaltam, tanultam, megoldottam/megfejlődtem. Ezért arra tettem fel az életem, hogy az életközépi krízis időszakában felmerülő problémákat felkutassam és segítsek 35+ - 55 éves nőknek, hogy a teljes kilátástalanságból, átléphessenek a tudatos életbe, a Lélek-Ego, coaching módszertant és egyéb technikákat használva, hogy eljuthassanak a kiteljesedett életig.

A blog célja, hogy új nézőpontot hozzon az olvasók számára arra, hogy mi az amire képesek lehetnek.

A kerékpártúrázon keresztül szeretném megmutazni, hogy az életünk is olyan mint egy végtelen utazás! Tele nehézségekkel, csodákkal és örömökkel.